I.
A macskaköves, kígyó módjára tekergőző utcák kihaltak voltak. Néha megtörte az éjszakai csendet egy-egy macska hangos nyávogása, ahogy lehuppant a hideg kőre egy kuka tetejéről, majd mintha mi se történt volna továbbállt. A szokottnál és némább volt a város, mely olyan volt, mintha lebegne, körül vette a sötétség. Alatta hatalmas szakadék tátongott, felette pedig örökké sötét volt az ég. A fényt, ami egy kis világosságot hozott nekik, hét generátor termelte áram adta nekik, amelyek mélyen a város alatt bújtak meg.
A város neve, ironikusan, Solaris volt, mely a benne élő nép nyelvén azt jelentette, hogy „Fényváros”. Nem éltek benne sokan, talán tíz vagy tizenöt ezren, s a rend fenntartása érdekében különböző kasztokba sorolták őket, közvetlenül születésük után. Egyetlen pillantás és a Kormányzó Tanácsa eldöntötte, hogy szerintük hol veszik majd hasznodat. Ez alól csak az elöljárók gyermekei mentesültek, mintegy születési jogukként. Alattuk helyezkedett el a másik hét, szerintük kevésbé lényeges kaszt: az őrzök, a filozófusok, a mechanikusok, a tudósok, a pótolhatók, a szórakoztatók és legvégül a kitaszítottak. Vallás terén nem nagyon válogathattak, minden kasztnak meg volt a maga istene, de a két fő istenhez mindenki imádkozhatott, persze csak szigorúan a vasárnapi, kötelező imaóra alatt. A pótolhatók istene Esyn, a szolgálat istennője; a mechanikusoké Vyros, az acél istene; a szórakoztatóké Nyris, az öröm istennője; az őrzőké a nagy Atar, a harc istene; az előljáróké Hyreus, a bőség istene; a filozófusoké Yeena, a bölcsesség istennője; Ynos, a bukottak istene és végül a két főisten, kiknek hatalma van minden ember felett: Eeyar, a fény istene és Nera, a halál istennője.
A kasztok elszigetelve élnek egymástól, külön negyedekben élnek. Ennek azért van nagy jelentősége, hogy a kasztok nehogy érintkezni tudjanak egymással: a kormányzó retteg alattvalói fellázadásától, mióta megkapta a rangját. Minden évben, a Fény Ünnepeket megelőző héten, végig látogatja a városrészeket, fenntartva a látszatot, hogy szívén viseli az emberei sorsát. Csak a Zugba nem teszi be a lábát, legalább is fényes nappal, a nagy nyilvánosság előtt nem, de az éjszaka leple alatt ő is belopakodik néha, mint a többi elöljáró is. A Zug nevezetű hely a város fekélyes foltja, vallás a kitaszítottakat. Itt mindent megtalált az ember, mely kielégítette bűnös vágyait: szeszfőzdék, bordélyházak, piszkos kicsi kocsmák, ahol a szegény flótások mindennap elverhetik a pénzüket, a különféle szerencsejátékok során. A feketepiacon minden ritkaságot megtalál az ember, ha tudja, hol keresse, akár régi, akár veszélyes. Nem hiába hívják a negyedet Zugnak, mivel a város legeldugottabb részén fekszik, két negyed közé tuszkolták be a lecsúszott polgárokat, nehogy elvegyüljenek a többiekkel. Mellette helyezkedett el a pótolhatok negyede, két részre osztva a szolgákat és a földműveseket.
A másik oldalán a mechanikusok lakó negyede helyezkedett el, mely felől mindig füst és fém szag áradt. Ők besorolásuk szerint több mindenért feleltek, mint például a házak restaurálása vagy a hibás generátorok javítása. Többnyire zárkózott és hallgatag emberek voltak és mindig verítékfoltos ruházatban mutatkoztak. Őket egy hatalmas kőfal választotta el a tudósok negyedétől. A tudósok létszám szerint a legkisebb csoportot alkották, maguknak való értelmiségi emberek voltak, akik a legkevésbé sem voltak hajlandóak a Tanácsot vagy annak vezetőjét szolgálni, bár nyíltan sohasem ellenkeztek velük és mivel nagy volt rájuk a szükség, a kormányzó nem zavarta meg nyugalmukat. Ezen az oldalon a következők a szórakoztatók, akik nem sok vizet zavartak, főleg egymással foglalkoztak, néha valamilyen különleges alkalomkor előadásokat adtak elő vagy szórakoztatták a palota népét. A házak ezekben a negyedekben egyszerűek voltak, a szegényebbek egy szintesekben, míg a jobb módúak több szintesekben éltek. Az ablakokat kemény üveg fedte, amely olyan sötétre volt mázolva, hogy alig lehetett belátni.
A házak felépítése inkább volt praktikus, mint kényelmes. Rendszerint egy vagy két hálószobával rendelkeztek, egy kis konyhával, mosakodó helyiséggel, ha elég nagy volt a ház, akkor egy társalgót is rendeztek be. De a legfontosabb az volt, hogy legyen egy, a szakmájukhoz köthető munkaszobájuk. A legtöbb ház pincéjében kapott helyet ez, kivéve a mechanikusokét, akik a tűz gyakori használata miatt inkább a szabad ég alatt gyakorolták hivatásukat. Kerteket a Bazár felé közelítve már ritkán talált az ember, hiszen a földművelők megtermeltek mindent, csak a helyet foglalta volna. A házak felett magasodott ki kissé egy tisztelet parancsoló kő monstrum, melyet az őrzők birtokolták, éjjel-nappal páncéljukba burkolózva, állandó készenlétben várva a parancsokat. Náluk is két külön csoportot különböztetünk meg: vannak az egyszerű közkatonák és a sokkal többre tartott cyborgok, akik félig fém, félig ember testben éltek. A város túl oldalán csak egy hatalmas raktár, egy templom és a filozófusok negyede volt. Ez a kaszt volt legtöbb rétű, mivel bele tartoztak a közrendű papok, az írnokok, történészek és a törvényszolgák.
A város közepén helyezkedett el a Bazár, ami rendezvények, népgyűlés és a piac helyszínéül szolgált. Felette magasodott ki az impozáns Fények Kertje negyed, ahol az előljárók tengették mindennapjaikat, semmit sem nélkülözve. A hatalmas piramisszerű építmény első „lépcsőjén” laktak a kereskedők, akik a Bazárhoz közel óhajtottak élni, ahogy ők mondják azért, hogy szemmel tarthassák dolgozóikat. A valószínűbb ok, hogy magasabbra nem tudnának felmászni hatalmas potrohuktól. A másodikon a törvényhozók székeltek, akiknek egyetlen dolguk volt: új törvényeket kitalálni, amik kedveznek a felsőbb rétegeknek és persze ezeknek a betartása. A harmadikon a kasztok vezetői laktak, akik hatalmas villáikból utasításokat osztogatva nyerészkedtek a kasztjuk jövedelméből. A negyediken az arisztokraták, akik életükben egy szalmaszálat se tettek keresztbe, mondhatni aranyszín bölcsőbe születtek, s erről haláluk napjáig sem voltak hajlandóak lemondani.
Az utolsó lépcsőn pedig a Kormányzó Palotája ékeskedett, mint valami csillag a város felett. Az egész hatalmas, fehér márványtömbökből épült, olyan rég, hogy már a vének sem tudták, hogy pontosan mikor. A tető kristályüvegből készült, ami visszaverte a ráeső lámpák fényeit. Több, mint száz lépcsőfok vezetett fel a hatalmas aranyból kovácsolt ajtajához, ahová nem tehette be a lábát semmilyen közrendű. Az épület két oldalán patak futott végig, hatalmas fák vették körül, amikre több ezer égőt kötöttek, s alattuk tíz fős csoportokban elszórva álltak a Palota Őrei. Lerítt róla a gazdagság és a pazarlás: a kertben világító pávaszobrok hada állt az aranyozott lombú fenyők alatt, s a levegőben terjengett a kormányzó hét fogásos ebédjének illata. Ezt a negyedet látták el legjobban árammal, a többi, ehhez a fényességhez képest, csak sötét lyuk volt.
Innét irányította Solarist és tartatta be a város négy megszeghetetlen törvényét:
A feljebb valódat tiszteld, s ne mondj neki ellen, ne állj az útjába.
Ne akarj magasabb kasztba törni, elégedj meg a sorsoddal.
Ne ártsd bele magad más dolgába.
Soha ne ereszkedj a mélybe.
Az utolsó volt mind közül a leglényegesebb, ugyanis a szakadékok alatt csak a sötétség várt, senki sem tudta, hogy mi rejtőzik odalent vagy, hogy milyen mély a szakadék. Éjszakánként néha felhallatszott egy-egy éles sikoly, majd egy hörgés, aztán minden újra csendes lett. Senki sem ereszkedhet a mélybe, csak a mechanikusok, akik a generátorokat javítják, közülük is csak a legbátrabbak. Közülük már nem egy ember láthatta a gödör alját, de soha senki nem mászott vissza, hogy el is mondhassa.
A város alatt a mindig zümmögő generátorok most hangtalanul lebegtek, lent a mély és sötét szakadékokban, melyeket kőhidak szeltek át és ezek kötötték össze a negyedeket a Bazárral. Most is csak a generátorok kongása törte meg néha a nehéz és sötét csendet, ami Solarisra telepedett. Már mindenki alszik, kivéve azt a nyolc szerencsétlent, akik most élik át életük legnehezebb éjszakáját a cellák egyikében. Egy hete össze vannak zárva, de nem erőlködtek azon, hogy megismerjék a másikat. Holnap nagy nap vár rájuk, a halálukba fognak menetelni…
Egy díszes, karmazsinvörös, aranyhímzéses ruhát viselő férfi idegesen járkált fel alá és motyogott valamit az orra alatt a származás semmibe vételétől, hosszú fekete haja hátra volt kötve, bár már jóval ziláltabb, mint amikor behozták. A sarokban, a kőpárkány egyik végében szánalmas kis alak kuporgott, egy tucat foltos kendőbe burkolózva a fal felé fordult, néha elsírta magát, de több hangot nem hallatott. A párkány másik végében egy jól táplált fiú nyúlt végig, halkan dúdolgatva a dalt, melyet az első nap kezdett el komponálni. Őt nem viselte meg annyira a bezártság, mint a többieket, egész álló nap csak dudorászott magában. A földön egy csuhás ember térdelt, arccal a helység egyetlen ablaka felé fordulva, s összekulcsolt kézzel kántált, majd rámosolygott az őt figyelő barna hajú, koszos képű fiatal férfira, aki kis idő után viszonozta azt, bár mosolyában nem volt semmi őszinteség. Egy másik férfi szótlanul meredt a rácsokra, csak néha emelte el azokról a tekintetét, amikor ránézett a mellette ülő alakra. A nő egész testét takaró súlyos sötétkék csuklyás lepel néha fellibbent, miközben amorf alakzatokat rajzolt az ujjával a porba újra meg újra, de mindig kezdhette előröl, mert hosszú haja folyton szétsöpörte azt. Aztán hirtelen egy hatalmas pukkanással eltűnt a fényesség a szobából, ami azt jelentette, hogy ideje nyugovóra térniük. Már ha le tudják hunyni a szemüket valaha is…
Másnap reggel az alagsori kamrában pislákolt már kora hajnalban az izzó, megvilágítva az arcukat. A legtöbben egy szemhunyásnyit sem aludtak. A rácsokon lassan folyt végig a plafonból szüntelenül szivárgó víz, kis tócsákat alkotva a mocskos kőpadlón. A cellában kuporgó alakok egyike sem mozdult meg, nem is szóltak egymáshoz, mégsem volt csend. Kívülről az éljenző tömeg vad kántálása és a dübörgő dobok visszhangja rázta meg a falakat, majd hirtelen csend lett. Most először, jó pár nap után, egymásra néztek. Tudták, hogy mi következik, hiszen évek óta szemtanúi voltak Eeyar napjának. A nagy pompa és fényesség hirtelen nem tűnt már annyira magával ragadónak. Az ajtó hirtelen hatalmas robajjal kivágódott, majd neki csattant a falnak. A sötétből először csak két fémes láb bukkant elő, majd ezeket követték a precízen megmunkált karok, egy széles platinából készült mellkas, amin három alig kivehető jelzés körvonalai rajzolódtak ki, ahogy a cellához közelített.
- Kiengedni a foglyokat! – bődült fel mély hangja, s az ajtó egy hangos kattanással jelezte, hogy a kinyílt. – Kifelé! Itt az idő, az Istenek döntöttek!
- Tudod, ki vagyok, félember? Egy elöljáró, a feljebb valód! Az ősi Accreton-dinasztia tagja! Nem tehetik ezt velem! – csattant fel a díszes köpenyű férfi, a haja égnek állt dühében. – A kormányzó harmad unokaöccse…
- Fogd be, Accreton! – ordított rá a tiszt. – Mozdulj! Nem menthet meg a származásod ezúttal – vihogott fel, de nevetése inkább hangzott fémkerekek csikorgásának.
Az elöljáró nyomában lassan lépkedett a többi hét lehajtott fejjel, az egyik nő sírással küszködve. A mélyből szűk folyosókon át vezették ki őket a hatalmas térre, ahol látványukra a tömeg hatalmas ovációban tört ki.
- És most üdvözöljétek Eeyar, a fény istenének választottjait! – kiáltotta bele több méteres szókürtjébe Teag Ragan, Solaris kormányzója, a tömeget is túlharsogva. Amint a zűrzavar elmúlt, egy öreg, papi díszruhába bújtatott ember érdes hangján énekelni kezdte A Daihn an Solast, Solaris ősi himnuszát.
- Térdeljetek le! – morrant felettük egy őr hangja, majd fegyverét az egyik rab bordái közé ékelte, hogy nyomatékosítsa szavait, mire az felszisszent fájdalmában és térdre rogyott. A kormányzó leintette a papot, majd folytatta szónoklatát:
- Mint minden évben, Aos havában, minden kasztból beküldünk a Piramisba nyolc bátor fiatalt, hogy feláldozzák magukat a népükért! - Persze sokan tudták, hogy ez hazugság, csak azokat küldik be, akik valamilyen módon ellent mondtak Ragannak vagy a Kormányzó Tanácsának. Ők előbb a cellákban, majd a Piramisban végezték, de többet egyikük sem került elő, amint átlépték a Vasajtókat. – Ezer éve még a teljes sötétségben éltünk, majd egy nap fénylő csillag tűnt fel őseink felett, majd alászállt s egy szakadék fölött megpihent. E köré a ragyogó gömb köré építették meg ősatyáink az első generátor, melynek ereje még mindig fénnyel tölti meg a várost – emelte a magasba kezét, mire a Bazárban feltorlódott tömeg örömujjongásban tört ki, elnyomva az egyik térdelő halk zokogását. – S most… - folytatta. – Elérkezett a menetelés ideje!
A tömeg szinte megvadult szavaitól, az őröket félretolva rohantak át a téren a Hosszú Folyosóig, ami a Piramishoz vezetett, felsorakoztak egészen az ajtókig ellepve azt és kántálni kezdtek újra, hogy ezzel buzdítsák a nyolc „hőst”. Amint az ajtók elé értek a morajlás és a dobok elhallgattak és a következő, amire eszméltek már az volt, hogy megragadták őket, majd erőnek erejével belökték őket aztán a vastömbök hangos csattanással bezárulnak mögöttük. Az eddig zokogó nő hisztérikus rohamban tört ki, felüvöltött és puszta ököllel esett neki a bezárult ajtónak.
- Ne, ne! Könyörgök, ne tegyétek ezt! – kiabálta, majd összecsuklott és tovább zokogott, fejét a tenyerébe temetve. Teljesen egyedül maradtak a fojtogató félhomályban…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
